Seget, Dalmácia 2019.augusztus 21.
Sétálunk a tengerparti falucska több száz éves kőházai felé.
Az út menti emelkedőkön végig macskák fekszenek lustán ahogy haladunk, arra gondolok, ők nem tartják számon az idő múlását. Ismerősöm kicsivel odébb nyaral, nem kérdezem, de mondja, feléjük nagy fajtájúak és kövérek, én mondom: erre soványak, de kemények, mi lehet az oka, gondolkodom el rajta. Emlékszem, egyszer a férjem mondta, ő járt már tengerparton ősz végén, és hogy itt szezonon kívül több a macska, mint a lakos.
Az egyik szűk utca elején a sarkon rögtön, ahonnan jó a rálátás a tengerre és a turistákra, helybeli asszonyok ülnek a kispadon, és megszaporodnak, mire jövünk vissza, és ahogy megy le a nap, addigra férfiak is csatlakoznak, igaz ők külön, velük szemben.
Emlékeztetnek gyerekkorom öregasszonyaira: kendőt, szoknyát és papucsot viselnek, és fehérre festett sámlin ülnek, csak nem minden szavukat értem, mert nem azt a horvátot beszélik, mint amit esténként a tévében hallunk.
Azon tűnődöm, vajon ősszel és télen is összejárnak-e, mert amikor elmennek a turisták, szinte kihal a falu, csak ők, maroknyi ember marad, és velük a tenger, – és hogy azért építették őseik kanyargósra az utcákat és szorosan a házakat, hogy a borától, a tenger felől jövő széltől védjék magukat, mert akkor olyan hideg van, hogy borotválja az ember bőrét, ha a kabátja alá bebújik – vagy csendben, a biztonságot adó vastag kőfalak között várják, hogy újra visszatérjen a nyár és az élet.
És azon is eltűnődöm, mennyit változott a világ, és az emberek a kispadon. A gyerekkorom öregasszonyai már nem ülnek ki. Megfogyatkoztak, vagy már nincs kivel. Pedig így volt ez felénk nyaranta, amikor estefelé figyeltük a harangszót, és amikor meghallottuk, kispárnát és sámlit fogtunk a hónunk alá, és mentünk néhány házzal odébb, szó szerint pletykálni. A felnőttek ha megunták a helyet, akkor másnap eggyel tovább, a Gizuska néni előtt táboroztak le, vagy előttünk, a szomszéd diófájának az árnyékában. Gyerek voltam, kíváncsi, és izgalmas volt – ahogy ők mondták, – tátani a számat. Amikor a felnőttek nevettek, én is velük együtt – ha jól belegondolok, egy részük, például anyám, nem is lehetett több, mint harminc éves. Ezekhez az asszonyokhoz szalasztott egy gerezd fokhagymáért, pár kanál lisztért vagy őrölt pirospaprikáért, ha épp elfogyott, mert rántotta volna be a zöldbabfőzeléket.
Látva két idős férfit, ők nézelődnek és hallgatnak, eszembe jut róluk a szomszéd Miklós bácsi – ő amióta ismertem öreg volt, és dolgos. Összetöpörödött ember, és a felesége a Juci néni is, aki mindig feketében járt, pedig akkor még nem gyászolhatta a férjét. Emlékszem, alacsony és vékony emberek voltak. Görbe hátukon a teher és az idő nyomát viselték.
Az unokáik ritkán, vagy csak nyaranta jöttek, velem egyidős lányok voltak. Amikor a Juci néni az árokpartot takarította, néha odamentem hozzá, hogy beszélgessek vele, de, sosem árultam el neki, milyen finom a málnája, amit úgy értem el, ha az utca felől bedugtam a kezem a görbe kerítéslécek között. Amikor nem jött az utcán senki.
Aprócska házban laktak, és minden kicsi volt náluk. A kiskapu alacsony, amit meg kellett emelni, hogy kinyíljon, és olyankor egykedvűen nyikorgott. Alacsony az ajtófélfa, és rövidke az apró ablakokat eltakaró csinos ráncolt függöny, alacsonyak a hokedlik – amelyekről azt gondoltam, a magasságukat hozzájuk igazították, és nyomottak a helyiségek. Egyszer kipróbáltam, kinyújtottam a kezem, elértem a plafont. A fürdőszobájukban hetente egyszer gyújtottak be fával egy tartály alá, amit bojlernak hívtak, én csak csodálkozva néztem rá, mert a miénk egész másképp nézett ki, és nem kellett estig várni, hogy meleg víz jöjjön belőle. És cukros kenyérrel kínáltak, meg vilmos körtével.
Egy nyáron, a Miklós bácsi megállt az utca közepén a lovaskocsijával, amire égig pakolta a szántóföldön a szénát vagy a szalmát, – nem emlékszem rá melyik volt, mindkettőnek ugyanolyan száraz-zöld illata van.
Úgy lehet megkülönböztetni, hogy az előbbi szürkészöld, utóbbi aranysárga, és szívószálnak használtuk az egészben szálakat. Az unokáik pont náluk voltak néhány hétig. A szobaablakból láttam, hogy ők már a kocsi körül ugrándoznak. Kiszaladtam, Miklós bácsi csontos kezével felsegített bennünket, gyerekeket egymás után a kocsira, hogy felmásszunk a tetejére, és hagyta, hogy onnan ugráljunk le, egyik kupacról a másikra, amíg be nem hordta az összeset. Flow élmény, ahogy ma neveznénk. Akkor még nem kellett azon gondolkodni, hogy lehetne ilyesmiben részünk, jött az magától, és úgy neveztük, önfeledt játék.
És a Miklós bácsi még egyszer előjön az emlékeimből. Meglátott engem az utcán. Mutatta, gyere csak ide. Nem tudtam mit akar, tán a betört apró oldalutcai ablak felől érdeklődne, tudok-e valamit. Tudni nem tudok, de én is láttam. Hallgattam. Törtem már be ablakot, de nem az övét, hanem az utcában feljebb, és nem egyedül, ketten voltunk Marival, a kereszttestvéremmel, már nem is emlékszem, melyikünk kődarabja találta el, alighanem az övé lehetett, hogy ennyi évvel később, évente, ha véletlenül összefutunk, második kérdése, emlékszem-e rá, amikor betörtük a Vér Feriék ablakát.
De nem, a Miklós bácsi körtéket nyomott a kezembe, hogy egyem, aztán amikor elfogyott, tartsd a tenyered, mondta, és pakolt még, hogy vigyek haza, amennyi csak belefért.
A tengerparti falucska másik utcasarkán ül két asszony, összes közül, akit eddig láttunk, a legöregebbek lehetnek, és az tűnik fel legelőször, mennyi apró barna foltot és mély redőket varrt arcukra az idő.
– Dobro veče – köszönök oda nekik és bólintok, mintha a régi utcabeliek volnának, az arcuk sem rezdül, talán már maguk sem hiszik, hogy jól hallották, csak néznek rám. Olvasom a tekintetükből: ez is csak egy, a sok külföldi közül.
