Zuhanyozom, és ahogy a vízzel mosom a testrészeimet, csak a karom nem engedelmeskedik kellően, hogy alaposan lemossam a hátam. Van egy sáv, ami mindenképp kimarad, ha fentről a vállam felől, és akkor is, ha hátulról a lapockám felől próbálom elérni. Nem mintha eget verő baj lenne belőle, ha azt a részt nem dörzsölném hosszú percekig. Általában a többivel is gyorsan végzek.

Ezúttal el tudnám viselni, ha valaki itt lenne és gondoskodóan lemosná, de ez most nem a tisztaság kérdése. Sosem szerettem a túl gyakori fizikai simogatást, kényeztetést, helyette a lelkemnek inkább a dicséret és az elismerés tesz jót.

Gyerekek voltunk még, amikor aratás után estefelé hazaért az egész napi bálázásból, jó szaga volt, olyan egész napi porral kevert rászáradt izzadtság, amit most is érzek, ahogy megelevenedik előttem. Az ingén keresztül is a hátára rakódott a föld finom pora, és a szalmaszálak tűfok nagyságú töretei, amelyek apró karcokat ejtettek a hátán. Akkor nehezen bírtam elviselni, hogy amerre ment, léptei poros nyomot hagytak a padlón, amit napközben mostam föl.

Nem úgy, mint anyám, előtte én fordítottam el a fejem szemérmesen, amikor minden este a tévé melletti fotelnél láttam, hogy leveti a ruháját és a melltartóját, a fotelre dobja, majd felhúzza a hálóingét. Én is bármikor levetkőzöm a gyerekem előtt. Ő sem lett szégyenlős. Tavaly vált felnőtté.

Apám elvonult, és a fürdőszobában vetette le öltözetét. Mi, gyerekek soha nem láttuk alsónadrágban, anélkül meg pláne. Persze fölül más volt a helyzet, ha meleg volt, nem viselt semmit. Olyan volt a háta, mint egy indiáné, és sosem égett le. Kétszínű volt a bőre, a felsőtestén barna, deréktól lefelé fehér.

A nappaliban, ami egyben az ő hálószobájuk is volt, az öcsémmel tévé nézés közben az ágy végénél a szőnyegen feküdtünk összebújva, anyánk is velünk. Hallottuk a vízcsobbanást, ahogy beleült a kádba. Tudtuk, ha elcsendesedik, akkor az azt jelenti, elaludt a vízben.

– Rózsi – hallottuk apám hangját a fürdőszobából.

– Na, valami kell neki – mondta anyám, és láttam, nyugodtan nézte volna velünk a filmet, de persze nem tudta, mert egyik füle radarként figyelte a fürdőszobából jövő hangokat.

– Rózsi, gyere mosd már le a hátam – hallottuk még egyszer, kicsit hangosabban, de türelmesen. Anyám feltápászkodott mellőlünk, abbahagyta öcsém hajának borzolgatását, ott hagyott bennünket, és mi néztük tovább az Onedin családot.

Egyszer-egyszer hallottuk, hogy a víz csobban, a szivacs csattan. „Dörzsöljed” , „Na, álljál már le”, ilyeneket mondtak, persze távolról sem durvaságnak tűnt, a gyerekek szoktak így civakodni. Nekünk egyszerre volt furcsa és vicces, hogy kettejük felnőtt játékában felismertük magunkat.

Erre vihorászva kirohantuk, mert érdekesebbnek tartottuk a fürdőszobai jelenetet, mint James és Elisabeth románcát, és berontottunk a résnyire nyitva felejtett ajtón, hogy mi sem maradjunk ki a jóból.

A víz nagyot csobbant, apám kezét az ágyéka elé kapta, nehogy meglássuk, amit nem kell látnunk. Anyám irányított bennünket, hogy menjünk kifelé, nem férünk ennyien ebbe a fürdőszobába, most már tudom, és jót mosolygok rajta, hogy inkább apám túlzó szemérmessége miatt mondta.

Nem tudom, melyik testtáját moshatta, ha apám nekem háttal a kád peremének támaszkodva ült, amikor megláttam. Lehet, csak ijedtében dőlt hátra, amikor berontottunk.

Mi visszafeküdtünk a szőnyegre a tévé elé. Az Onedin sorozat epizódja ismét egy fordulattal zárult, mire anyám visszaért.

– Na, kész – mondta, ahogy lekucorodott mellénk, és a deréknál, mellkasnál átnedvesedett otthonkáját rázogatta. Öcsémmel összenéztünk és kuncogtunk a történteken, ami ma az emlékeimben egészen másként jelent meg, mit akkor. Szerintem le tudta volna mosni a hátát egyedül is, úgy, ahogy én most. Csak egy kis törődésre volt szüksége.