Tonhalszendvics, gyömbértea, a pékségben majdnem telt ház, és szabad hely már csak az üvegportál előtti bárszékes könyöklőnél van. Egymás után érkeznek: nagymama bottal, kisfiú, a nyomukban egy anyuka és két gyerek. A könyöklőhöz ülnek mindannyian, azt gondolom róluk, ők egy család. De mégsem, mert felszabadul egy asztal, és anyuka máris átülteti csemetéit a kényelmesebb helyre.

A kisfiú furcsa járású, akinek még a szeme sem áll jól, de nem azért, mert rossz gyerek, hanem mert a látásával lehet baj, azért hord világoskék, vastag keretes szemüveget, amelynek egyik lencséje ugyanolyan színnel van letakarva.
Már biztos vagyok benne, hogy a szülei engedték, a színt ő válassza.

A nagymama a jobboldali kasszánál áll, a pénztáros a narancsos Cappyről leolvassa a vonalkódot, és az üdítő a fiú kezébe kerül. Amíg elcsomagolja a kifliket, addig a kisfiú átmegy a bal oldali kassza pultjához. Innen jobban rálátok, pont egy fejjel magasabb a pultnál. Öt-hatéves létére kislányos, magas cé hangon mondja, szinte visít, ahogy magasba emeli az üveget.

– Néni, néni! Kinyitod ezt nekem? Mamától kaptam. Néni, néni! Kinyitod, légy szíves?

Feltűnik, hogy a vendégtérben ülők elcsendesednek, mint a színházban, amikor kezdődik az előadás. Édes, és tiszta szívű a gyerek, ő ebből semmit nem vesz észre. Azt érzem, ha az enyém lenne, összes szeretetem neki adnám, és fáj nézni, hogy a pult mögött az eladó, fülén a telefonnal meg sem látja őt. Persze, olyan gyorsan pörögnek az események, hogy esélyem sincs odalépni hozzá.

Az asztalnál a két másik gyerek jólnevelt komolysággal harapja a reggeli szendvicsét, anyjuk ugyanúgy, szótlanul, és csak néha néznek egymásra. Óhatatlan arra gondolok, mi járhat most a fejükben.

A kassza felé nézek, a nagymama végez, amikor a kisfiú odamegy a hűtőhöz és kivesz belőle egy túró rudit.

Látom, vékony lábszára szúnyogcsípésekkel van teli, sokkal jobban, mint az enyém a bokám körül, de nem lehet most nem rá figyelni. Odasiet a pulthoz és a nagymama mellé állva a pénztáros felé nyújtja az édességet, és vékony hangján ismétli a mondatokat, mint az imént. Teljesen nyilvánvaló, sajátos szemszögből látja a világot. Megint udvarias és kétségtelen, a szíve szeretettel teli.

– Ezt legyen szíves kifizetni! Legyen szíves kifizetni! A mamának adtam – hangja már nem visít, és fogalmazása a fiam tizenöt évvel ezelőtti szintjéhez hasonlít, amikor ő hároméves volt.

A pénztáros lehúzza a vonalkódot, a nagymama otthagyja a pénzt, aztán elindulnak kifelé.

A nyitott üvegajtó tükröződésében látom őket, ahogy megállnak, és a kisfiú a túró rudit odaadja.

A nagymama kedvesen megköszöni neki, – nem tudom visszaidézni a szavait, mert magammal vagyok elfoglalva, hogy visszafogjam elérzékenyülésemet, csak hogy mások ne gondolják azt, hogy gyenge vagyok – és látom, a legőszintébb szeretettel simogatja meg az arcát, és puszilja. Legszívesebben odamennék, én is azt tenném. Én is akarok adni, és kapni belőle egy szikrányit, mert ebből a gyerekből erősebb szeretet sugárzik, mint a bent ülőkből összesen.

Már csorog a könnyem, – a szalvéta feljebb csúszik az arcomon, – és próbálom a túlázott csípős gyömbérteára fogni, de tudom, nem attól. Odamennék, mégsem teszem, mert a fiú előtt is sírnék a hétköznapi boldogságtól, megszólalni sem tudnék, és azt hiszem, nem is értené, inkább ő vigasztalna engem.

Azon tűnődöm, ebben a tiszta lelkű emberi lényben, – akire azt mondanánk, szellemileg visszamaradott, és úgy hiszem, súlyosan tévednénk, – honnan ez a rengeteg szeretet, amit képes adni másoknak. Talán a családjától kapja egy részét, akik minden bizonnyal elhalmozzák türelmes szeretetükkel, és szívéből a többszörösét kapják vissza tőle.

Utolsó falat tonhalas, és utolsó korty gyömbértea. A mellettem levő asztalnál is elfogy a szendvics, és mintha most már beszélhetnének, megszólalnak a gyerekek. A délutáni lovaglásról és teniszről kérdezik az anyjukat.