– Holnap elhozom a bizonyítékot Ügyész Úr – mondta Nilsson felügyelő, miközben összébb húzta magán a köpönyegét, és fejére tette keménykalapját, amelyet kezével előre-hátra mozgatott, amíg megtalálta a megfelelő helyet. Vékony, vöröses bajszát megdörgölte. Nem viszketett az. Idővel rájött, hogy akkor szokott rá, amikor elődje, Henning felügyelő segédje volt, és amikor az öreg összevont szemöldökkel nézett rá, számon kérve a gyorsaságát, ha nagy volt a tét. Az ügyész házából kilépve a Lillatorgetre, megindult haza a tenger felé vezető egyik oldalutca irányába.

Szerény elégedettség töltötte el, hogy az a szélhámos Jacobsson ezúttal nem fogja megúszni a csalást. Eddig is sok borsot tört a bankok orra alá, de Nilsson kihúzta magát, és az sem érdekelte, hogy arcát tűhegyként szurkálja a permetező eső, és a borotváló szél a nadrágja szárán keresztül is befúrja magát, hiába a dupla alsónadrág, kis híján megfagyasztja férfias testrészét.

Mehetett volna rövidebb úton is haza, de soha nem tette. Kisebb kerülővel, a kis halászházak közti szűk utcákon keresztül szedte a lábát. Az apró, függöny nélküli ablakok tökéletes belátást engedtek a házakba. Felügyelői mivoltából nem tudott kivetkőzni, és azt fürkészte, hol nem ég a lámpa, és agya azonnal akörül forgott, milyen tisztességtelenség történhet odabent. Ilyenkor megállt, majd visszafelé is tett néhány lépést, mintha elfelejtett volna valamit, csakhogy észrevétlenül megfigyelhesse, ha történne valami jelentőségteljes egy későbbi nyomozás esetére.

Ezúttal minden ablakban pislákolt gyertyafény vagy olajlámpa.

Nilsson hazaérkezett, és az ajtóban megcsapta orrát a vacsora illata, a sűrű sárgaborsólevesé disznóhússal. Bajszát ismét megdörgölte. Gondolatai ide-oda cikáztak. A bizonyítékot még egyszer látni akarta, mielőtt másnap átadja az ügyésznek. Kalapját és átázott felsőjét ráterítette a szalon sarkában álló cserépkályha melletti fotelra, és intett a feleségének az ebédlőbe, jelezve, hogy megérkezett. Látta, hogy az asszony végzett az asztal megterítésével, éppen meggyújtotta a gyertyát. A gyomra megkordult, de még bement a dolgozószobájába, hogy a hamis váltó kötegre Jacobsson kézírásával ránézzen, amit néhány nappal azelőtt biztos helyre rejtett.

Egyet ütött az állóóra. Fél négy volt. Az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára, amelyet gázlámpák fénye világított be. Nem látott semmi mozgást. Megfordult, és a dolgozó asztala fölötti Lundgren portrét leakasztotta a falról. Megfordította, hogy lássa a hátulját. Úgy látszik, rosszul emlékezett, hogy oda csúsztatta be a papírokat. Visszaakasztotta a képet. Megdörzsölte a bajuszát. Volt még egy biztos hely. Határozottan odalépett kedvenc foteléhez, és lehajolt, hogy az elülső részén lévő keskeny hasadékon benyúljon. Hiába, kezével csak a hideg rugókat tapogatta, a hasadás pedig reccsenve nyílt tovább.

Felegyenesedett, és olyan felajzott volt, mint egy vadászkutya. Kapkodva tapogatta a könyvek mögötti üregeket, de porcsomóknál és egy régi képeslapnál egyebet nem talált.

Ideges lett. Ha nem lesz meg, minden eddigi munkája értelmetlenné válik. De nem tűnhetett el. Csak észre vette volna a nyomokat, ha idegenek rabolták volna el.

Leült a dolgozóasztalához, kezét a lapjára tette, és ujjával mintha láthatatlan zongorán játszana egykezest, andante, mereven maga elé nézett. Bajuszát megdörzsölte, és orrán keresztül hangosan fújtatott. Hogy tudta annyira biztos helyre rejteni, hogy a végén maga sem jön rá, hova. Ha nem lesz meg, a végén lejáratja magát az ügyész előtt.

Négyet csengett az óra. A feleségét hallotta közeledni, ahogy fapapucsa kopogott a padlón. Nilsson a szeme sarkából látta, hogy az asszony megállt az ajtófélfánál, és éppen csak szólásra nyitotta a száját. Bal kezét felemelve, hallgatásra intette az asszonyt, aki jól ismerte férjét, és egyet hátra lépett. Nilsson dühösen nézett az állóórára. Reménytelennek találta, de odalépett, és kihúzta alsó fiókjának titkos rekeszét. Ott lapult egy zsineggel átkötözve a bizonyíték.

Már csak azt nem tudta, hogy került oda. Megdörzsölte a bajuszát. Önmagának sem merte bevallani egyre gyakoribb emlékezetkiesését.

Hangos ajtókopogtatásra kapta fel a fejét. Hallotta az asszony lépteit a bejárati ajtó felé. Utána ment. Egy férfi állt az ajtó előtt, és ahogy beszélt, lehelete ködfelhő formájában lebegett arca előtt. Nilsson odalépett, megdörgölte a bajszát, és kérdőn nézett rá az emberre.

– Az ügyészt meggyilkolták – mondta a férfi a kalapját kezében markolászva. Nilsson összehúzta szemöldökét, felkapta nedves kabátját, és kilépett a ködös, szürke utcára.