A hűvös éjszakákon és csípős hajnalokon Zsozénak az őszi lomtalanításkor szerzett két vastag paplan jelentette a biztonságot és melegséget. Az utcán kapta a nevét, nem sokkal később, ahogy odakerült. Öt éve egy fekete, cipzáros hátizsák volt a párnája. Bélése egy váltás alsónemű, nadrág, és kockás flaneling egy nejlonzacskóba hajtogatva. A nagy napra tartogatta.
Alkonyatkor a napközben összekoldult pénzérméket a sarki kocsmárosok némi alkohol fogyasztásért cserébe, papírpénzre váltották. Amikor leszállt az este, egy antikvárium kirakata tövében – melyet kiharcolt magának – fejére húzta a takarót, és a zseblámpája halvány fényénél számolgatta lassan vastagodó pénzkötegét. Az Őrség dombjai által övezett Hegyhátszentjakabi Vadása-tó közelében megbújt erdei faházra gyűjtögetett.
– Még egy kevés idő, és úri módon élek – biztatta magát, és a fal felé fordulva elaludt.
Álmában kilépett a faházának nyikorgó lépcsőjére, felnézett a fák véget nem érő magas lombkoronájára. Elszédítette a látvány és mámorban lebegett, hogy álma valóra vált. Tekintetével egy szalonkát követett, ami ágról ágra röppent. Olyan szabad vagyok, mint ez a madár, majdnem, gondolta magában.
Reggelente akkor kelt, amikor az emberek megindultak a munkába. Amíg kipihentek, frissek, többüknek megesik a szíve. Zsozé soha nem könyörgött. Szürke kötött sapkáját maga mellé lapította, és a járókelők tekintetét kereste. Megtanult olvasni az emberek arcáról. Pontosan tudta ki ad pénzt, és ki fog megvetően belé rúgni. Ha pénzt dobtak oda neki, csendesen megköszönte. Aznap annyit várt, hogy ezerötszáznyolcvan forint, egy teljes árú vonatjegy ára összegyűljön.
A pályaudvar mosdójában rendbe szedte magát. Megmosakodott, vizes haját hátra simította. Felvette féltve őrzött tiszta ruháit, és a levetett, bűzös rongyait a kukába gyömöszölte.
– Ma minden megváltozik – mondta magában, és hátrahagyva mindenét, a múltját, a vackát, Zsozé felszállt a vonatra. A kupéba lépve illedelmesen köszönt, és csomagját a vele szemben ülő utas feje fölötti tartóra helyezte, és leült. Egy fiatal lány érkezett utána, a hátizsákját ő is betuszkolta ugyanoda. Teli volt a kupé, a levegő elhasználódott. Zsozét a vonat zakatolásának hangja elálmosította. Félve attól, hogy elalszik, felállt, levette a fekete hátizsákot, és hóna alá szorította.
Az utasok közönyösen bámulták egymást és az elrohanó tájat, vagy elszundítottak, ahogy Zsozé. Mindenki felébredt, ahogy a vonat gyorsan lefékezett, és megállt az indóház bejárata előtt. Zsozé magabiztosságot erőltetve kihúzta a hátát, és hagyta, hogy a tömeg magával sodorja. Testek préselődtek hozzá és hirtelen fojtónak érezte a levegőt. Kiállt a sorból, és leült az első üres padra. A hátizsákot két karjával mellkasára szorította, szemét behunyta, és a vasúti párnafák olajos szagával telt levegőt mélyen magába szívta. Mire kinyitotta a szemét, addigra az emberek mind elmentek. Hallgatta és élvezte a csendet. Megszokta, hogy nem sietett sehová.
Ránézett a hátizsák cipzárának ezüst húzókájára.
– Fekete volt – motyogta zavartan, és összerántotta a szemöldökét. Remegő kézzel széthúzta a cipzárt, és benyúlt. Fóliába csomagolt szendvicset, tolltartót és könyvet vagy valamiféle noteszt tapintott ki a kezével. Szíve lelassult ütemben dobbant. Ha ül mellette valaki, meghallja annak szomorúan kongó hangját. Zsozé a táskát letette a pad végére. Lassan az oldalára dőlt, fejét a táskára hajtotta, és a szemét lehunyta. Évek után először, kigördült a szeméből egy magányos könnycsepp.
